A kérdés továbbra is az, hogy életünkre és ránk mekkora hatással vannak mások.
A válaszom: jelentős.

Szokták mondani, hogy amit sokszor hallasz, azt könnyebb elhinni. És valóban.
"Bogarat ültethetnek a füledbe." Nem gondolnád, hogy XY kihasznál, átver vagy épp "csak" közönyös irányodba, de ha többször és többektől hallod, hogy már pedig szerintük így van, hajlamos vagy elbizonytalanodni. Szeretnél bízni, de ott motoszkál benned, hogy mi van akkor, ha Te látod rosszul a helyzetet. Még talán azt is képes vagy kétségbe vonni, hogy Te magad boldog vagy-e, szerelmes vagy-e, önmagad vagy-e, mert más nem így látja.

Hasonlóképpen formálható a magadról kialakított kép: mennyire vagyok értékes? Ha körülöttem ""mindenki"" azt mondja, hogy jaj, de görbék a lábaim - és ez most egy gyenge példa, hogy a helyzet iróniáját érzékeltessem -, a végén még zavarni fog a "görbe láb", ami talán nem is görbébb másénál, és ami egyébként sosem foglalkoztatott. Ha azt kell hallgatnom, hogy milyen buta vagyok, szerencsétlen vagy unalmas, a végén még nem csak elhiszem, de valóban azzá is válok. Igen, ez a legrosszabb az egészben. Lássunk csak pár példát:

Buta vagyok!?
Akkor inkább hallgatok, ha komolyabb témákra terelődik a beszélgetés. A végén még tényleg kicsúszik valami ostobaság, és mindenki rajtam fog nevetni.
Eredmény: Ezek azt hiszik, hogy semmi véleményem vagy ismeretem semmiről. Buta vagyok.

Ügyetlen vagyok!?
Nem érek hozzá! Nem vállalom! Nem próbálom! Mindenki hagyjon békén! Ne kérj tőlem ilyesmit!
Eredmény: Sosem fogom tudni megcsinálni és ügyetlen leszek.

Nem vagyok szerethető!?
Az önbizalmam a béka popsija alatt lehet. Engem nem lehet szeretni. Nem is kell...! Inkább keress jobbat!
Eredmény: a vonzerő tényleges elvesztése és/vagy a szeretett emberek elutasítása saját döntésből

Hát igen. Így dől le a világról kialakított képünk, a másokba vetett hitünk, és így hagyjuk, hogy beskatulyázzanak minket. Miért? Konfliktusok kerüléséből, a komfortzóna nyújtotta biztonságérzetért, kényelemből, bizonytalanságból és félelemből... Számos oka lehet. Mégis azt gondolom - mai fejjel -,  hogy ezeken át kéne lépni, hogy valaki elmondhassa, rátaláltam önmagamra, boldog vagyok és FELNŐTTEM. Akkor lehet teljes értékű életünk - illetve őszinte kapcsolataink is -, ha megtanultunk kiállni magunkért, az álmainkért és a szeretteinkért. Persze ez nem jelenti azt, hogy önképünk helyes vagy hogy jól ismerjük egymást. Éppen ezért szükség van még valamire: hogy képesek legyünk belátni a tévedéseket, FEJLŐDNI, és újra átlépni azt a bizonyos komfortzónát.

 Elkalandoztam.

 

Mint már írtam, a szülői intelmek, "jótanácsok" és kritikák meghatározók voltak az életemre nézve.
Mindentől  és mindenkitől féltve voltam, és egy kicsit - vagy nem is olyan kicsit - bennem ragadtak különböző fóbiák. Tömegiszony, tériszony, ... lehet csemegézni. Nehezen nyílok ki, és minden kapcsolatomban ott a "félsz", hogy mennyire lesz őszinte és - mondjuk - tartós. Bizonytalanul szövögetem az álmaimat, és nehezen hozok nagy döntéseket, a változások pedig megviselnek. Tényleg a fél életem a görcsökről szól: mi lesz, ha kirúgnak, ha balesetet szenvedünk, ha nem sikerül a vizsga, ha kiderül, hogy megcsalnak, stb, stb.

Hiába tiltakoztam - és tiltakozok - ellenük, nehéz megszabadulni az általuk felépített életképtől, ahol az emberek gonoszak, önzők, bizalomra nem méltók; álmodozni felesleges, csak meg kell becsülni a helyünket, s alázatosnak lenni; a felnőttség verítékes küzdelem és unalmas mókuskerék, szóval addig kellett volna örülni, míg gyermekek voltunk. S a címre jobban rátérve, nehéz megszabadulni az elhangzott kritikus, lenéző megjegyzésektől is.

Még ha csak haragból is mondták őket, sokszor tituláltak értéktelen senkinek, nullának, hasznavehetetlennek, butának, szajhának (elnézést), önzőnek, igénytelennek. Sokszor éreztem, hogy nem értékelnek, bármit teszek. Sőt! Mintha inkább szégyellniük kellene. Visszhangzó szavak ezek és mélyre vágó sérelmek: amikor úgy érzed, mindent megpróbáltál, igyekeztél, de azt sosem vették észre, ellenben bármibe bármikor bele tudtak kötni. Az a "gyermek" vagyok, aki óriási hálával tartozik a családjának, de (állítólag) semmit nem tett le az asztalra. Mondhatni: én vagyok a fekete bárány, egy hálátlan kis dög.

Nem akarok konkrét szituációkat írni. Legyen elég annyi, hogy világ életemben azon voltam, hogy a szülői elvárásoknak eleget tegyek, hogy "hálás legyek", és hogy bebizonyítsam, nem vagyok az, amit az előző fejezet kritikus jelzőivel leírtak: sem buta, sem gyenge, sem "üres", sem igénytelen. És már az államon folynak a könnyeim, mert ... sosem ... értem ... ezt ... el. Ugyanaz az értéktelen senki maradtam a szemükben, és próbálhatok nem törődni vele, de ott vannak az emlékek és a sebek. És ez nem csak nálam van így. A barátnőm is próbál kitörni, bizonyítani, felnőni; azt hiszem, a szerelmemet is beskatulyázták, és vagyunk még páran, csak nem feltétlenül ugyanúgy kezeljük az egészet. Valaki nyilvánosan törik össze, valaki lázad, valaki pedig öniróniával és/vagy beletörődéssel él tovább.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy kicsit továbblépjünk.
Már mindenki érti, hogy a családi viszony nem tökély nálunk, és hogy ez nagy szívfájdalmam. Mint mindig, ez esetben is csak egy őszinte, elfogadó kapcsolatra vágytam, de ... kicsit esélytelennek tűnik a dolog. Értitek, hogy az önértékelési problémáim, a bizalmatlanságom és határozatlanságom "régi időkben" kezdett gyökerezni. De vigyük tovább a történetét - egy következő fejezetben.

Megosztás a facebookon