Tetszik vagy nem tetszik, de kétségtelenül hatással vannak ránk a körülöttünk lévők: a család, a barátok, a szerelmek, az osztálytársak, a főnökünk, és még lehetne sorolni. Persze nem ugyanúgy és nem ugyanannyira.

Személyiségünk kialakulásában elsősorban családunknak van szerepe. Ők azok, akik kezdetektől mellettünk vannak, akkor, amikor még keressük a helyünket a világban, s fogékonyabbak vagyunk a változásra. Egyszerűen "az ő világukba" csöppenünk, az ő életmódjukba, szokásaikba, értékrendjükbe simulunk bele, az ő viselkedési mintáikat látjuk nap mint nap. És persze nem mellékes, hogy jó esetben ez így van sok-sok éven át. Na igen, eszembe jut Apukám sokat emlegetett jótanácsa: "Ne feledd, a barátaidat megválogathatod, de a családodat nem." Ha úgy érzed, egy haver csak visszatart, vagy a szerelmed lerombolja minden önbecsülésedet, talán képes vagy továbblépni; de a családunkkal ez nem egészen így működik.

Félreértés ne essék, az idézett mondatot nem akkora cinikussággal értem, mint elsőre tűnhet. Lehet, hogy vannak ellentétek, konfliktusok, s néha egyáltalán nem vágyunk egymás társaságára, de optimális esetben nem vágyunk új családra - maximum hirtelen haragból pár percre, órára :D S Édesapám is azt kívánta mindig kifejezni vele, hogy meg kell tanulni kezelni az ellentéteket, és elfogadni egymást, mert ... mert... nem nagyon tehetünk mást.

De visszatérve: A lényeg az, hogy a gyermekévek nagy hatással vannak ránk.

 

Már említettem - azt hiszem -, hogy végső soron elég sok mindent vettem át én is a szüleimtől. Ez részben nagyon idegesítő, részben valami, ami büszkeséggel tölt el. Nem igazán voltam "kiegyensúlyozott" gyerkőc, s a szülőkkel való kapcsolatom sosem olyan volt, mint amilyennek szerettem volna, s biztos vagyok benne, hogy ezt ők is hasonlóan gondolják. Persze az más kérdés, hogy ki mit tartott volna "jó megoldásnak" - talán erre sosem derül fény, hiszen sosem beszéltünk hasonlókról. Igen... ez volt a legnagyobb probléma: a sok ki nem mondott és meg nem értett dolog. Minden csak egyre felszínesebb, és - nem mellesleg - feszültebb lett.

Ha mai fejjel megpróbálom végiggondolni, hogy mi is történt köztünk, valami ilyesmi kép rajzolódik ki:
1. Nekünk mindig megmondták, hogy mit és hogyan tegyünk. Ez valamikor nagyon kényelmes volt, máskor viszont inkább kétségbeejtő  és dühítő. Főleg velem voltak szigorúak, mint "a lánnyal".
2. Én nagyon nem szerettem a veszekedéseket és a kritikákat. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezeket elkerüljem, s igyekeztem a szülők kedvére tenni, illetve "MEGFELELNI". Sok mindent ezért inkább ki sem mondtam, csak behúztam fülem-farkam, bólogattam vagy sírdogáltam.
3. Rontott a helyzeten, hogy az érzékenységem miatt csak piszkáltak. Én sírtam, ha szomorú voltam, ha tehetetlen, ha feszült, stresszes... Ők meg nem nagyon próbáltak kedvesen vigasztalni, inkább cukkoltak már előre, hogy ugye nem fogok megint bőgni. Én meg szokás szerint erőlködtem, mosolyogtam, kuncogtam és bólogattam, ameddig épp bírtam. Azt hitték talán, hogy ezzel majd megerősítenek, hogy addig feszegetik a határaimat, amíg végül csak kiborulok... de... nem így történt.
4. Lassan eljött azért az idő, amikor már nem parancsszerűen kaptam az instrukciókat, hogy mit szabad és mit nem. Ellenben csodálatos technikák maradtak így is a meggyőzésre: csupa lelki terror. Az egyik ilyen, amikor finoman vagy messze nem finoman kifejezik, hogy ha úgy viselkedsz, ahogy viselkedsz, rossz ember vagy (és most értsétek a "rosszat" a legtágabb értelemben; lehet az csúnya, buta, erkölcstelen, szánalmas, gonosz, vagy akármi). A másik, amikor "figyelmeztetnek", hogy ha az álmaidat követed (és példának okáért el akarsz menni valahova a pároddal), csalódni fogsz, kihasználnak, átvernek, stb., és ők még csak nem is lesznek a közelben, hogy "megmentsenek". Szóval, látszólag dönthettem az életem bizonyos részeiről, de állandóan próbáltak rám hatni, s ha nem működött, még keményebben igyekeztek.
5. Mindemellett lettek azért olyan kötelességszerű dolgok, amiket magamtól kellett megoldanom. Sokszor ez is nagy szorongással járt, mert vagy nem tudtam, mit és hogyan kell csinálni (hiszen gyerekként minden alánk volt téve), vagy attól tartottam, hogy ahogy én csinálnám (vagy csinálom a mai napig), az nem lesz jó, mert ők nem úgy szokták. Nagyjából állandó volt a dilemma, hogy mivel úszom meg kevesebb piszkálódással és kritikával a dolgot: ha várom az instrukciókat per hallgatok, vagy ha teszem, amit tudok per kimondom a véleményemet.
6. Utóbbihoz visszakanyarodva: sokszor semmi sem volt jó. Ha nem mentem el dolgozni, én voltam a "kishercegnő", akinek biztosan leesne a gyűrű az ujjáról. Ha el akartam menni, kinevettek, hogy úgysem bírnám. Egyszer sovány voltam, egyszer kövér; túl lapos vagy túl kerek; sosem elég szép. Ha rossz jegyem volt, pöröltek velem, amikor kitűnő voltam, a "gratulálok" mellé oda kellett tenni, hogy bár okos nem vagyok, szorgalmas igen. Ha nem álltam ki magamért és a véleményemért, azért kiabáltak velem, ha mást gondoltam, mint ők, számíthattam a "ráhatásokra".

Végül egy szorongó felnőtt lett belőlem. Valaki, aki örökösen próbál megfelelni, és teljesen összetörik, ha látja, hogy semmi nem ért semmit. Valaki, aki félve áll ki magáért, akiben mindig ott az önbizalomhiány; az, aki gyűjtögeti a sérelmeit - az összes nyomorult kritikát, az összes feszült veszekedést. Belém faragták, hogy "sosem leszek elég jó". S bár sokat fejlődtem azóta, s képes vagyok olykor elengedni magam, igenis ott bujkálnak a görcsök, félelmek és az a .... "magány". Mert aki nem hiszi el, hogy értékes és szerethető, az valahol magányos is lesz.

7. A kapcsolatunk teljesen felszínessé vált. A konfliktuskerülés eredménye (ami mindkettőnk / mindhármunk hibája) az lett, hogy alig tudunk egymásról valamit. Igaz, sokszor haragszom a szüleimre, amiért egy "életképtelen" emberkét csináltak belőlem, de tudom, hogy nem ez volt a céljuk, sőt, nem is nagyon tudják, hogy ilyen lettem. Tényleg azt gondolom, hogy nem ismernek. És ami még ijesztőbb tud lenni, az az, hogy ha próbálom megértetni velük, hogy én hogyan működök, akkor vagy nem hiszik el vagy nem fogadják el. Kíváncsian várom, mikor fogják elismerni - ha egyáltalán el fogják -, hogy felnőttem és nem lettem rossz ember, akkor sem, ha nem pont olyan vagyok, mint ők. Lesznek még büszkék rám az életben? Elfogadnak vajon valaha? Én örülnék neki, nagyon!

 

De most kanyarodjunk kicsit tovább!

Bár tény, hogy számomra ezek voltak a legfőbb szülő-gyerek kapcsolatot érintő kérdések, de nem csak így, nem csak ennyiben hatottak rám "az ősök":

Mivel Anya mindig finom házi koszttal várt minket haza, s távol állt tőlem minden menza és mirelit kütyü, a kollégiumban hamar rászoktam a főzésre. Még meg is szerettem - főleg, ha másnak is kedveskedhettem vele.
Nálunk mindig rend és tisztaság volt. Lehetséges, hogy ez hozzájárult a "mindenre allergiás vagyok"-hoz, de olyan otthonom lesz, ahova bármikor büszkén engedek be vendéget. Zárójel: azért annyira mániákus nem lettem (még), mint Anyukám, de másoknak még így is soknak tűnhet, amit a lakókörnyezetemmel foglalkozok. Én nem bánom mondjuk. Remélem, hogy lesz segítségem az otthoni feladatokban, s olyan társam is, aki  el tud rángatni tőlük :D
A kis célozgató, sértődős, harapós "én" tiszta Anyám. Erre a tulajdonságára kevésbé vágytam úgymond, de próbálok nem telhetetlennek lenni: valamit valamiért. Megnyugtató, hogy neki is van egy Apukám, szóval talán én sem vagyok reménytelen.
A gondoskodó, aggódó anyai vénát cseppet sem bánom. Bár nem mindig jó valakit "őrülten" félteni, de szeretek törődni, "anyáskodni", "babusgatni", és büszke vagyok az odaadó "kis szivemre" :)
Szintén Anyutól örökölhettem a maximalizmust, szorgalmat, ami előre visz.
Otthonról hozom az értékrendet, mely roppant "szeretetközpontú". A család szerepét hangsúlyozzuk, s a szüleimet látva hiszek a boldog szerelemben. Bár ez a túlbuzgó szeretetvágy a gyerekkori szeretethiányból is fakad (gondolom én), s néha inkább szánalmasnak érzem magam tőle, de sokszor nagyon jó érzés, hogy szívből tudok hinni, adni, tenni bármit.

Te jó Isten! Mennyi minden! S ki tudja, meddig folytathatnám...,
de összefoglalva inkább:

Sok mindent láttam és tanultam meg a szüleimtől. Nagyon sok értéket adtak át nekem, és nyilván genetikailag is kaptam belőlük egy kicsit :) Ezen túl beleszoktam az ő életmódjukba. Vannak dolgok, amiket tudatosan is szerettem volna úgy csinálni, mint ők, míg mások csak úgy kialakultak. Van, aminek örülök, és van, aminek kevésbé. Mindezek ellenére messze nem ugyanaz vagyok, mint Anya vagy Apa vagy a "keverékük". Nem is akarok ugyanaz lenni. Ez is hozzátartozik a kérdéshez: nem csak úgy hatnak ránk a hozzánk közel állók, hogy átveszünk tőlük dolgokat, hanem épp ellenkezőleg, elhatározhatjuk, hogy valamit sosem teszünk úgy, mint ők. Sajnos a családdal való viszonyom nem alakult olyan jól - ez is egy olyan valami, amit én máshogy szeretnék majd csinálni. Az a baj, hogy a kellemetlen gyerekkori élmények (kudarcok) nem csak ezt a kapcsolatot határozták meg, de erősen kihatnak a komplett személyiségemre is. Tudom, hogy nem akartak rosszat, és sosem kívánnék helyettük mást. De azt hiszem, lesz még itt harcom magammal is és velük is.

Megosztás a facebookon