Nem csak álmokat dédelgetünk, amíg "kicsik" vagyunk, de a meggyőződéseink mellett kitartva "lázadozunk" is. Magyarázhatják akárhogyan a felnőttek, hogy miért nincs igazunk ebben vagy abban, mert mi tudjuk, hogy de!

Visszakanyarodva az álomképekhez, előfordulhat, hogy irreális várakozásainkat a szülők próbálják lerombolni. Nem rossz szándékkal, csak szeretnék, hogy elérhető célokat állítsunk magunk elé, meg persze, hogy azokért tenni is tudjunk. Az álmodozás ezzel szemben ugyanis teljesen fölösleges dolog. Na de a gyerek reakciója nem feltétlenül a szomorú belenyugvás, hanem a "csakazértis" nekem lesz igazam. Még fiatal felnőttként is dühöngünk, hogy miért akarja bárki elvenni az álmainkat, s egyáltalán mi ez a kishitűség? Attól, hogy valakinek nem jött össze, nekünk még sikerülhet. Aztán vagy így lesz, vagy úgy...

Sokkal rosszabb, amikor nem álmokért kell kiállni, hanem saját magunkért, a személyiségünkért vagy az érzelmeinkért. Engem sokszor kérdőjeleztek meg a szülők. Nagyon határozott képet alakítottak ki rólam, és amikor megpróbáltam elmondani, hogy rosszul látnak, szinte mérgesen mondták azt, hogy ne hazudjak! Persze nem arról volt szó, hogy egy kedves képpel szemben próbáltam volna "leírni magam", hogy végeredményben egy aranyos gesztusról beszéljünk, hanem azt próbáltam megértetni velük, hogy miért azt teszem, amit, és úgy reagálok dolgokra, ahogy. Nem teljesen értik a működésemet, de honnan is értenék, mikor nem kérdeztek soha semmit. Ez a mai napig egy érzékeny területe az életemnek. Nem szeretem, hogy nem ismerik el, hogy önálló, külön egyén vagyok, és azt sem, hogy abszolút negatív dologként kezelik, hogy nem pont olyan lettem, mint ők. Sok kritikát is kaptam emiatt, sőt, kapok a mai napig, pedig egy kis megértés vagy elismerés is jól esne néha. Talán egyszer majd ennek is eljön az ideje. Hozzá kell tennem, hogy a történet effajta alakulásában én is hibás vagyok: a megfelelési kényszerem mellett szinte soha nem álltam ki magamért. Helyette hagytuk, hogy a kapcsolatunk tele legyen hallgatással.

Kicsit más irányba víve a témát, az sem ritka, hogy a gyermek egyenesen megfogadja, hogy ő máshogy fog élni, mint a szülők. Nem csak azért, mert olyan erőszakosan próbálják ráhúzni a maguk személyiségét, hanem az álmokból és tapasztalatokból kifolyólag. Talán látja, hogy ők nem boldogok, mégha próbálnak is úgy csinálni. Vagy éppen azt gondolja, hogy helytelen, amit vele vagy mással tesznek. Igen, azt hiszem, a sérelmek szerepe itt is nagy. Hányszor megfogadtam, hogy én nem ilyen kapcsolatot fogok építeni a gyermekeimmel. Nem! Az őszinte lesz és nyílt. De abban is biztos voltam, hogy nem leszek olyan "morgós" és "rendmániás" és "veszekedős". De jön ám a csavar: az lettem. Az elmúlt néhány hónapban több dologra rá kellett jönnöm, és az egyik az volt, hogy nagyon is hasonlítok Anyukámra. Ez egyszerre ijesztő, de ugyanakkor büszke is vagyok rá. Alapjában véve jó ember lettem, és ezért hálás vagyok a szüleimnek. De vannak olyan negatív tulajdonságaim, amik nagyon megnehezítik az életemet, s ezekért bizony haragszom. Szégyellem, de haragszom rájuk.

És végül még egy kérdéskör, amit a későbbiekben még bőven taglalni fogok: sokszor kellett kiállnom a kapcsolataimért. Egész életemben azt hallgattam, hogy ne bízzak senkiben. Azt hallgattam, hogy a barátok és szerelmek csak jönnek-mennek, mindenki magamra fog hagyni, csak a családom nem. Ez újabb pont, aminél a sírás kerülget. A családommal való kapcsolatom ugyanis nem épp őszinte és nyílt - ahogy már utaltam rá. Ellenben nekik is igazuk volt abban, hogy az emberek jönnek és mennek. Ahogy abban is igazuk volt sok esetben, hogy adott kapcsolat, amihez én annyira nagyon ragaszkodtam, nem volt igazi. Ezekre a dolgokra is most sikerült teljes egészében ráeszmélnem. Azt már láttam korábban is - a kapcsolatok végén -, hogy a barátságok jó része önző és irigy, és bizony a szerelmeké is. Nem mindenki akart igazán jót nekem. De az egy új felfedezés, hogy TÉNYLEG nem tudtam, mi az a szerelem.

Na igen. Amikor azt hiszi az ember, hogy boldog, szerelmes és ez így lesz örökké - mint a filmekben látta -, nem fogja elhinni, hogy ez bizony még nem "az a szerelem". Igenis kitart mellette, átadja magát neki - a lelkét, az álmait, a szüzességét. És csak akkor tudja meg, hogy Anyunak megint igaza volt, amikor jön a következő, ami egy kicsit megint jobbnak és többnek és igazibbnak tűnik. Anyunak igaza volt. MOST vagyok először szerelmes. Ez összetéveszthetetlen. Annyira megváltozott az egész élethez, a kapcsolathoz, a családhoz és a másik félhez való hozzáállásom, hogy magam is alig hiszem el. De azt hiszem, ennek egy komplett fejezetet (vagy nem is egyet) fogok szánni - hogy mennyire nagyon szeretem azt a férfit...

 

Most gondolataimat azzal zárnám le, hogy felnőni tényleg nehéz. Átértékelni egy határ dolgot...
Bele kell törődni, hogy az álmok nem jönnek olyan könnyen - ha egyáltalán eljönnek. Be kell látni, hogy sokkal jobban hasonlítasz a szüleidre, mint valaha gondoltad. Emellett máshogy kezdi látni az ember a családi viszonyokat - szülők és a maga kapcsolatát vagy Anya és Apa szerelmét. El kell néha ismerni, hogy "Anyának megint igaza volt". Rá kell döbbenni arra, hogy mennyi rosszul értelmezett viszonyban volt része, s mi is az az IGAZI. Meg sajnos azt is át kell érezni, hogy mit jelent az IGAZIT elveszíteni.

Megosztás a facebookon