Minden gyermek jó előre tervezi az életét. Persze nem gondolkodik minden apróságról, és főleg nem az álmokhoz vezető útról, de megvannak azok a "fix pontok", amiket kellő részletességgel lát maga előtt.

A testvérem egy hatalmas kertes házat akart, medencével és egy jó nagy udvarral, ahol pontosan meghatározott számban futkosnak az ilyen és olyan fajta kutyák. Ezen kívül biztosra vette, hogy neki ilyen autói lesznek, olyan számítógépe, és 2 gyereke.Idővel persze rájött, hogy mire ő felnő, a technika akkorát ugrik, hogy még nem tudhatja a számára megfelelő (első osztályú) márkák nevét. Ahogy arra is, hogy a 2 gyerek mellé kell egy nő. Néhány év múlva pedig már abban sem volt biztos, hogy neki feleség kell - mennyivel izgalmasabb 60 éves korunkig fiatal kis csirkéket hajkurászni.
De ha változott is az a jövőkép, biztos vagyok benne, hogy most is pontosan tudja, mit akar elérni az életben: szakmában, otthonba, családban, életvitelben, ... vagy akár megjelenésben.

A példát részben azért hoztam fel, mert azok a gyermeki álmok ... hát ... nagyon mások tudnak lenni.
Közelre tekintve jó jegyeket akartam, nőiesedni, felnőni. Előtérbe került a nyelvvizsga, a jogosítvány, a diploma. Már akkor is úgy gondoltam, hogy felépítem a biztos megélhetéshez szükséges karriert, de az életem ízét, zamatát a család fogja adni. Álmodtam nagy utazásokról, új kalandokról, izgalmasnak tűnő dolgok kipróbálásáról. Azt terveztem, hogy néha csinálok hülyeséget, de hamar kinövöm :D Végső soron azonban a szerető család képe lebegett előttem, mint az igazi álom. Család és meleg otthon képe. Egy férfit akartam magam mellé, akivel az élet boldogság örökkön-örökké. Gyereket - egyet vagy kettőt - akiket szeretetben nevelünk majd fel. És egy nem túl nagy, de annál barátságosabb házikót képzeltem, ahova jó érzés hazatérni.

Azt hiszem, az én álmaim mindig is földhöz ragadtabbak voltak. Nem is változtak túl sokat.
Dolgozok és tanulok, s egyelőre nem áll szándékomban megállni a "karrierlépcsőn".
Gyűjtögetek, hogy új dolgokat próbálhassak ki, új helyekre jussak el, megtanulhassak autót vezetni és megteremthessem az OTTHONOMAT. És persze közben keresem az életem párját - pontosabban, azt hiszem, megtaláltam.

Látszólag az évekkel közelebb jutottam az álmaimhoz, én mégis azt érzem, hogy igen messze állok még tőlük. Ha maguk az álmok nem is változtak, magáról az elérésükről kialakított kép igen. Most már tudom, hogy nem egyenes az út. Tudom, hogy az igazi otthon érzéséhez több kell, mint színek és formák, rend és tisztaság. Tudom, hogy az igazit megtalálni bonyolult, hiszen csak utólag derülhet ki, hogy ő volt az igazi. S azt is tudom, hogy hiába teszel meg mindent, nehéz előrébb jutni rangban és vagyonban. Az álmok megvalósításához tehát JÓVAL több időre van szükség, mint azt egy naiv, jóhiszemű kislány gondolná :)

Megosztás a facebookon

"Az ember néha azt hiszi, mindent ért a világban, jól ismeri magát és a körülötte élőket, s tisztán látja jövőjét.
Célokat és elveket gyárt, ígérget, már előre büszkélkedik..."

Én is ilyen voltam - egy makacs, öntudatos kislány.
Szépen elterveztem, hogyan válok sikeres és boldog felnőtté, s azt is, hogyan öregszem meg.
Szilárd céljaim voltak, amikért kitartóan harcoltam is, gondolván, hogy az eredmény garantált.
Megfogadtam, hogy mit veszek át a rokonoktól, barátoktól, s milyen nem leszek az életben soha.
Nem mondom, hogy mindig egyszerűnek tűnt, hogy soha nem ingott meg a hitem, s azt sem, hogy nem számítottam a kudarcélményekre, de biztos voltam benne, hogy hamarosan minden helyreáll.
Miért is ne állna, hiszen én AKAROM, és megteszem érte, amit tudok.
Miért ne érném el a szépséges álmokat, mikor jó ember vagyok?

El kell egyáltalán mondanom, hogy a fenti okfejtés badarság? :)
Soroljam el, hányszor húzhatják keresztül az egészet emberek, élethelyzetek, a környezet vagy saját magad?

"...eljön az a nap, amikor az egész összedől. BUMM!"

Nekem most jött el ez a "bumm";
az az időszak, amikor mindent át kell értékelni.
Vagy mégsem?

23 évesen érzem végre, hogy az egész világ máshogy működik, mint gondoltam.
Mélységesen haragszom az emberekre, a társadalomra, mindenre. Mert bár egy énem azt mondja, hogy felnőttem, és vége a naiv világképnek, egy másik én még mindig kamaszos lázadással hajtogatja, hogy ez nem igazságos, és nem működhet így! S ahogy mondtam, az egyik felem átértékel, de a másik arra késztet, hogy büszkén emeljem fel a fejem, hogy én nem akarok máshogy élni, csak céltudatos, tiszta szívű, "egyszerű" gyermekként. Tele vagyok ellentmondással. Az is lehet, hogy amire büszke lennék, valójában nem is olyan "jó"?

Elveszettnek érzem magam. Olyan kis üresnek.
Így jutottam hát ide. Azzal a céllal, hogy elmeséljem, hogyan tört meg bennem minden. Ki szeretném önteni az összes kusza, kavargó érzést a szívemből. Okfejtéseket akarok, amiknek se eleje, se vége. Talán segít összerakni a képet, talán Nektek segít elgondolkodni. Lehet, hogy végül sikerül lezárni a kérdéseket, s határozott véleményt formálni, de az is lehet, hogy csak egyre nagyobb lesz a zavar.

Hát... bízzunk a legjobbakban :)

 

Megosztás a facebookon