A kérdés továbbra is az, hogy életünkre és ránk mekkora hatással vannak mások.
A válaszom: jelentős.

Szokták mondani, hogy amit sokszor hallasz, azt könnyebb elhinni. És valóban.
"Bogarat ültethetnek a füledbe." Nem gondolnád, hogy XY kihasznál, átver vagy épp "csak" közönyös irányodba, de ha többször és többektől hallod, hogy már pedig szerintük így van, hajlamos vagy elbizonytalanodni. Szeretnél bízni, de ott motoszkál benned, hogy mi van akkor, ha Te látod rosszul a helyzetet. Még talán azt is képes vagy kétségbe vonni, hogy Te magad boldog vagy-e, szerelmes vagy-e, önmagad vagy-e, mert más nem így látja.

Hasonlóképpen formálható a magadról kialakított kép: mennyire vagyok értékes? Ha körülöttem ""mindenki"" azt mondja, hogy jaj, de görbék a lábaim - és ez most egy gyenge példa, hogy a helyzet iróniáját érzékeltessem -, a végén még zavarni fog a "görbe láb", ami talán nem is görbébb másénál, és ami egyébként sosem foglalkoztatott. Ha azt kell hallgatnom, hogy milyen buta vagyok, szerencsétlen vagy unalmas, a végén még nem csak elhiszem, de valóban azzá is válok. Igen, ez a legrosszabb az egészben. Lássunk csak pár példát:

Buta vagyok!?
Akkor inkább hallgatok, ha komolyabb témákra terelődik a beszélgetés. A végén még tényleg kicsúszik valami ostobaság, és mindenki rajtam fog nevetni.
Eredmény: Ezek azt hiszik, hogy semmi véleményem vagy ismeretem semmiről. Buta vagyok.

Ügyetlen vagyok!?
Nem érek hozzá! Nem vállalom! Nem próbálom! Mindenki hagyjon békén! Ne kérj tőlem ilyesmit!
Eredmény: Sosem fogom tudni megcsinálni és ügyetlen leszek.

Nem vagyok szerethető!?
Az önbizalmam a béka popsija alatt lehet. Engem nem lehet szeretni. Nem is kell...! Inkább keress jobbat!
Eredmény: a vonzerő tényleges elvesztése és/vagy a szeretett emberek elutasítása saját döntésből

Hát igen. Így dől le a világról kialakított képünk, a másokba vetett hitünk, és így hagyjuk, hogy beskatulyázzanak minket. Miért? Konfliktusok kerüléséből, a komfortzóna nyújtotta biztonságérzetért, kényelemből, bizonytalanságból és félelemből... Számos oka lehet. Mégis azt gondolom - mai fejjel -,  hogy ezeken át kéne lépni, hogy valaki elmondhassa, rátaláltam önmagamra, boldog vagyok és FELNŐTTEM. Akkor lehet teljes értékű életünk - illetve őszinte kapcsolataink is -, ha megtanultunk kiállni magunkért, az álmainkért és a szeretteinkért. Persze ez nem jelenti azt, hogy önképünk helyes vagy hogy jól ismerjük egymást. Éppen ezért szükség van még valamire: hogy képesek legyünk belátni a tévedéseket, FEJLŐDNI, és újra átlépni azt a bizonyos komfortzónát.

 Elkalandoztam.

 

Mint már írtam, a szülői intelmek, "jótanácsok" és kritikák meghatározók voltak az életemre nézve.
Mindentől  és mindenkitől féltve voltam, és egy kicsit - vagy nem is olyan kicsit - bennem ragadtak különböző fóbiák. Tömegiszony, tériszony, ... lehet csemegézni. Nehezen nyílok ki, és minden kapcsolatomban ott a "félsz", hogy mennyire lesz őszinte és - mondjuk - tartós. Bizonytalanul szövögetem az álmaimat, és nehezen hozok nagy döntéseket, a változások pedig megviselnek. Tényleg a fél életem a görcsökről szól: mi lesz, ha kirúgnak, ha balesetet szenvedünk, ha nem sikerül a vizsga, ha kiderül, hogy megcsalnak, stb, stb.

Hiába tiltakoztam - és tiltakozok - ellenük, nehéz megszabadulni az általuk felépített életképtől, ahol az emberek gonoszak, önzők, bizalomra nem méltók; álmodozni felesleges, csak meg kell becsülni a helyünket, s alázatosnak lenni; a felnőttség verítékes küzdelem és unalmas mókuskerék, szóval addig kellett volna örülni, míg gyermekek voltunk. S a címre jobban rátérve, nehéz megszabadulni az elhangzott kritikus, lenéző megjegyzésektől is.

Még ha csak haragból is mondták őket, sokszor tituláltak értéktelen senkinek, nullának, hasznavehetetlennek, butának, szajhának (elnézést), önzőnek, igénytelennek. Sokszor éreztem, hogy nem értékelnek, bármit teszek. Sőt! Mintha inkább szégyellniük kellene. Visszhangzó szavak ezek és mélyre vágó sérelmek: amikor úgy érzed, mindent megpróbáltál, igyekeztél, de azt sosem vették észre, ellenben bármibe bármikor bele tudtak kötni. Az a "gyermek" vagyok, aki óriási hálával tartozik a családjának, de (állítólag) semmit nem tett le az asztalra. Mondhatni: én vagyok a fekete bárány, egy hálátlan kis dög.

Nem akarok konkrét szituációkat írni. Legyen elég annyi, hogy világ életemben azon voltam, hogy a szülői elvárásoknak eleget tegyek, hogy "hálás legyek", és hogy bebizonyítsam, nem vagyok az, amit az előző fejezet kritikus jelzőivel leírtak: sem buta, sem gyenge, sem "üres", sem igénytelen. És már az államon folynak a könnyeim, mert ... sosem ... értem ... ezt ... el. Ugyanaz az értéktelen senki maradtam a szemükben, és próbálhatok nem törődni vele, de ott vannak az emlékek és a sebek. És ez nem csak nálam van így. A barátnőm is próbál kitörni, bizonyítani, felnőni; azt hiszem, a szerelmemet is beskatulyázták, és vagyunk még páran, csak nem feltétlenül ugyanúgy kezeljük az egészet. Valaki nyilvánosan törik össze, valaki lázad, valaki pedig öniróniával és/vagy beletörődéssel él tovább.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy kicsit továbblépjünk.
Már mindenki érti, hogy a családi viszony nem tökély nálunk, és hogy ez nagy szívfájdalmam. Mint mindig, ez esetben is csak egy őszinte, elfogadó kapcsolatra vágytam, de ... kicsit esélytelennek tűnik a dolog. Értitek, hogy az önértékelési problémáim, a bizalmatlanságom és határozatlanságom "régi időkben" kezdett gyökerezni. De vigyük tovább a történetét - egy következő fejezetben.

Megosztás a facebookon

Tetszik vagy nem tetszik, de kétségtelenül hatással vannak ránk a körülöttünk lévők: a család, a barátok, a szerelmek, az osztálytársak, a főnökünk, és még lehetne sorolni. Persze nem ugyanúgy és nem ugyanannyira.

Személyiségünk kialakulásában elsősorban családunknak van szerepe. Ők azok, akik kezdetektől mellettünk vannak, akkor, amikor még keressük a helyünket a világban, s fogékonyabbak vagyunk a változásra. Egyszerűen "az ő világukba" csöppenünk, az ő életmódjukba, szokásaikba, értékrendjükbe simulunk bele, az ő viselkedési mintáikat látjuk nap mint nap. És persze nem mellékes, hogy jó esetben ez így van sok-sok éven át. Na igen, eszembe jut Apukám sokat emlegetett jótanácsa: "Ne feledd, a barátaidat megválogathatod, de a családodat nem." Ha úgy érzed, egy haver csak visszatart, vagy a szerelmed lerombolja minden önbecsülésedet, talán képes vagy továbblépni; de a családunkkal ez nem egészen így működik.

Félreértés ne essék, az idézett mondatot nem akkora cinikussággal értem, mint elsőre tűnhet. Lehet, hogy vannak ellentétek, konfliktusok, s néha egyáltalán nem vágyunk egymás társaságára, de optimális esetben nem vágyunk új családra - maximum hirtelen haragból pár percre, órára :D S Édesapám is azt kívánta mindig kifejezni vele, hogy meg kell tanulni kezelni az ellentéteket, és elfogadni egymást, mert ... mert... nem nagyon tehetünk mást.

De visszatérve: A lényeg az, hogy a gyermekévek nagy hatással vannak ránk.

 

Már említettem - azt hiszem -, hogy végső soron elég sok mindent vettem át én is a szüleimtől. Ez részben nagyon idegesítő, részben valami, ami büszkeséggel tölt el. Nem igazán voltam "kiegyensúlyozott" gyerkőc, s a szülőkkel való kapcsolatom sosem olyan volt, mint amilyennek szerettem volna, s biztos vagyok benne, hogy ezt ők is hasonlóan gondolják. Persze az más kérdés, hogy ki mit tartott volna "jó megoldásnak" - talán erre sosem derül fény, hiszen sosem beszéltünk hasonlókról. Igen... ez volt a legnagyobb probléma: a sok ki nem mondott és meg nem értett dolog. Minden csak egyre felszínesebb, és - nem mellesleg - feszültebb lett.

Ha mai fejjel megpróbálom végiggondolni, hogy mi is történt köztünk, valami ilyesmi kép rajzolódik ki:
1. Nekünk mindig megmondták, hogy mit és hogyan tegyünk. Ez valamikor nagyon kényelmes volt, máskor viszont inkább kétségbeejtő  és dühítő. Főleg velem voltak szigorúak, mint "a lánnyal".
2. Én nagyon nem szerettem a veszekedéseket és a kritikákat. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezeket elkerüljem, s igyekeztem a szülők kedvére tenni, illetve "MEGFELELNI". Sok mindent ezért inkább ki sem mondtam, csak behúztam fülem-farkam, bólogattam vagy sírdogáltam.
3. Rontott a helyzeten, hogy az érzékenységem miatt csak piszkáltak. Én sírtam, ha szomorú voltam, ha tehetetlen, ha feszült, stresszes... Ők meg nem nagyon próbáltak kedvesen vigasztalni, inkább cukkoltak már előre, hogy ugye nem fogok megint bőgni. Én meg szokás szerint erőlködtem, mosolyogtam, kuncogtam és bólogattam, ameddig épp bírtam. Azt hitték talán, hogy ezzel majd megerősítenek, hogy addig feszegetik a határaimat, amíg végül csak kiborulok... de... nem így történt.
4. Lassan eljött azért az idő, amikor már nem parancsszerűen kaptam az instrukciókat, hogy mit szabad és mit nem. Ellenben csodálatos technikák maradtak így is a meggyőzésre: csupa lelki terror. Az egyik ilyen, amikor finoman vagy messze nem finoman kifejezik, hogy ha úgy viselkedsz, ahogy viselkedsz, rossz ember vagy (és most értsétek a "rosszat" a legtágabb értelemben; lehet az csúnya, buta, erkölcstelen, szánalmas, gonosz, vagy akármi). A másik, amikor "figyelmeztetnek", hogy ha az álmaidat követed (és példának okáért el akarsz menni valahova a pároddal), csalódni fogsz, kihasználnak, átvernek, stb., és ők még csak nem is lesznek a közelben, hogy "megmentsenek". Szóval, látszólag dönthettem az életem bizonyos részeiről, de állandóan próbáltak rám hatni, s ha nem működött, még keményebben igyekeztek.
5. Mindemellett lettek azért olyan kötelességszerű dolgok, amiket magamtól kellett megoldanom. Sokszor ez is nagy szorongással járt, mert vagy nem tudtam, mit és hogyan kell csinálni (hiszen gyerekként minden alánk volt téve), vagy attól tartottam, hogy ahogy én csinálnám (vagy csinálom a mai napig), az nem lesz jó, mert ők nem úgy szokták. Nagyjából állandó volt a dilemma, hogy mivel úszom meg kevesebb piszkálódással és kritikával a dolgot: ha várom az instrukciókat per hallgatok, vagy ha teszem, amit tudok per kimondom a véleményemet.
6. Utóbbihoz visszakanyarodva: sokszor semmi sem volt jó. Ha nem mentem el dolgozni, én voltam a "kishercegnő", akinek biztosan leesne a gyűrű az ujjáról. Ha el akartam menni, kinevettek, hogy úgysem bírnám. Egyszer sovány voltam, egyszer kövér; túl lapos vagy túl kerek; sosem elég szép. Ha rossz jegyem volt, pöröltek velem, amikor kitűnő voltam, a "gratulálok" mellé oda kellett tenni, hogy bár okos nem vagyok, szorgalmas igen. Ha nem álltam ki magamért és a véleményemért, azért kiabáltak velem, ha mást gondoltam, mint ők, számíthattam a "ráhatásokra".

Végül egy szorongó felnőtt lett belőlem. Valaki, aki örökösen próbál megfelelni, és teljesen összetörik, ha látja, hogy semmi nem ért semmit. Valaki, aki félve áll ki magáért, akiben mindig ott az önbizalomhiány; az, aki gyűjtögeti a sérelmeit - az összes nyomorult kritikát, az összes feszült veszekedést. Belém faragták, hogy "sosem leszek elég jó". S bár sokat fejlődtem azóta, s képes vagyok olykor elengedni magam, igenis ott bujkálnak a görcsök, félelmek és az a .... "magány". Mert aki nem hiszi el, hogy értékes és szerethető, az valahol magányos is lesz.

7. A kapcsolatunk teljesen felszínessé vált. A konfliktuskerülés eredménye (ami mindkettőnk / mindhármunk hibája) az lett, hogy alig tudunk egymásról valamit. Igaz, sokszor haragszom a szüleimre, amiért egy "életképtelen" emberkét csináltak belőlem, de tudom, hogy nem ez volt a céljuk, sőt, nem is nagyon tudják, hogy ilyen lettem. Tényleg azt gondolom, hogy nem ismernek. És ami még ijesztőbb tud lenni, az az, hogy ha próbálom megértetni velük, hogy én hogyan működök, akkor vagy nem hiszik el vagy nem fogadják el. Kíváncsian várom, mikor fogják elismerni - ha egyáltalán el fogják -, hogy felnőttem és nem lettem rossz ember, akkor sem, ha nem pont olyan vagyok, mint ők. Lesznek még büszkék rám az életben? Elfogadnak vajon valaha? Én örülnék neki, nagyon!

 

De most kanyarodjunk kicsit tovább!

Bár tény, hogy számomra ezek voltak a legfőbb szülő-gyerek kapcsolatot érintő kérdések, de nem csak így, nem csak ennyiben hatottak rám "az ősök":

Mivel Anya mindig finom házi koszttal várt minket haza, s távol állt tőlem minden menza és mirelit kütyü, a kollégiumban hamar rászoktam a főzésre. Még meg is szerettem - főleg, ha másnak is kedveskedhettem vele.
Nálunk mindig rend és tisztaság volt. Lehetséges, hogy ez hozzájárult a "mindenre allergiás vagyok"-hoz, de olyan otthonom lesz, ahova bármikor büszkén engedek be vendéget. Zárójel: azért annyira mániákus nem lettem (még), mint Anyukám, de másoknak még így is soknak tűnhet, amit a lakókörnyezetemmel foglalkozok. Én nem bánom mondjuk. Remélem, hogy lesz segítségem az otthoni feladatokban, s olyan társam is, aki  el tud rángatni tőlük :D
A kis célozgató, sértődős, harapós "én" tiszta Anyám. Erre a tulajdonságára kevésbé vágytam úgymond, de próbálok nem telhetetlennek lenni: valamit valamiért. Megnyugtató, hogy neki is van egy Apukám, szóval talán én sem vagyok reménytelen.
A gondoskodó, aggódó anyai vénát cseppet sem bánom. Bár nem mindig jó valakit "őrülten" félteni, de szeretek törődni, "anyáskodni", "babusgatni", és büszke vagyok az odaadó "kis szivemre" :)
Szintén Anyutól örökölhettem a maximalizmust, szorgalmat, ami előre visz.
Otthonról hozom az értékrendet, mely roppant "szeretetközpontú". A család szerepét hangsúlyozzuk, s a szüleimet látva hiszek a boldog szerelemben. Bár ez a túlbuzgó szeretetvágy a gyerekkori szeretethiányból is fakad (gondolom én), s néha inkább szánalmasnak érzem magam tőle, de sokszor nagyon jó érzés, hogy szívből tudok hinni, adni, tenni bármit.

Te jó Isten! Mennyi minden! S ki tudja, meddig folytathatnám...,
de összefoglalva inkább:

Sok mindent láttam és tanultam meg a szüleimtől. Nagyon sok értéket adtak át nekem, és nyilván genetikailag is kaptam belőlük egy kicsit :) Ezen túl beleszoktam az ő életmódjukba. Vannak dolgok, amiket tudatosan is szerettem volna úgy csinálni, mint ők, míg mások csak úgy kialakultak. Van, aminek örülök, és van, aminek kevésbé. Mindezek ellenére messze nem ugyanaz vagyok, mint Anya vagy Apa vagy a "keverékük". Nem is akarok ugyanaz lenni. Ez is hozzátartozik a kérdéshez: nem csak úgy hatnak ránk a hozzánk közel állók, hogy átveszünk tőlük dolgokat, hanem épp ellenkezőleg, elhatározhatjuk, hogy valamit sosem teszünk úgy, mint ők. Sajnos a családdal való viszonyom nem alakult olyan jól - ez is egy olyan valami, amit én máshogy szeretnék majd csinálni. Az a baj, hogy a kellemetlen gyerekkori élmények (kudarcok) nem csak ezt a kapcsolatot határozták meg, de erősen kihatnak a komplett személyiségemre is. Tudom, hogy nem akartak rosszat, és sosem kívánnék helyettük mást. De azt hiszem, lesz még itt harcom magammal is és velük is.

Megosztás a facebookon

Nem csak álmokat dédelgetünk, amíg "kicsik" vagyunk, de a meggyőződéseink mellett kitartva "lázadozunk" is. Magyarázhatják akárhogyan a felnőttek, hogy miért nincs igazunk ebben vagy abban, mert mi tudjuk, hogy de!

Visszakanyarodva az álomképekhez, előfordulhat, hogy irreális várakozásainkat a szülők próbálják lerombolni. Nem rossz szándékkal, csak szeretnék, hogy elérhető célokat állítsunk magunk elé, meg persze, hogy azokért tenni is tudjunk. Az álmodozás ezzel szemben ugyanis teljesen fölösleges dolog. Na de a gyerek reakciója nem feltétlenül a szomorú belenyugvás, hanem a "csakazértis" nekem lesz igazam. Még fiatal felnőttként is dühöngünk, hogy miért akarja bárki elvenni az álmainkat, s egyáltalán mi ez a kishitűség? Attól, hogy valakinek nem jött össze, nekünk még sikerülhet. Aztán vagy így lesz, vagy úgy...

Sokkal rosszabb, amikor nem álmokért kell kiállni, hanem saját magunkért, a személyiségünkért vagy az érzelmeinkért. Engem sokszor kérdőjeleztek meg a szülők. Nagyon határozott képet alakítottak ki rólam, és amikor megpróbáltam elmondani, hogy rosszul látnak, szinte mérgesen mondták azt, hogy ne hazudjak! Persze nem arról volt szó, hogy egy kedves képpel szemben próbáltam volna "leírni magam", hogy végeredményben egy aranyos gesztusról beszéljünk, hanem azt próbáltam megértetni velük, hogy miért azt teszem, amit, és úgy reagálok dolgokra, ahogy. Nem teljesen értik a működésemet, de honnan is értenék, mikor nem kérdeztek soha semmit. Ez a mai napig egy érzékeny területe az életemnek. Nem szeretem, hogy nem ismerik el, hogy önálló, külön egyén vagyok, és azt sem, hogy abszolút negatív dologként kezelik, hogy nem pont olyan lettem, mint ők. Sok kritikát is kaptam emiatt, sőt, kapok a mai napig, pedig egy kis megértés vagy elismerés is jól esne néha. Talán egyszer majd ennek is eljön az ideje. Hozzá kell tennem, hogy a történet effajta alakulásában én is hibás vagyok: a megfelelési kényszerem mellett szinte soha nem álltam ki magamért. Helyette hagytuk, hogy a kapcsolatunk tele legyen hallgatással.

Kicsit más irányba víve a témát, az sem ritka, hogy a gyermek egyenesen megfogadja, hogy ő máshogy fog élni, mint a szülők. Nem csak azért, mert olyan erőszakosan próbálják ráhúzni a maguk személyiségét, hanem az álmokból és tapasztalatokból kifolyólag. Talán látja, hogy ők nem boldogok, mégha próbálnak is úgy csinálni. Vagy éppen azt gondolja, hogy helytelen, amit vele vagy mással tesznek. Igen, azt hiszem, a sérelmek szerepe itt is nagy. Hányszor megfogadtam, hogy én nem ilyen kapcsolatot fogok építeni a gyermekeimmel. Nem! Az őszinte lesz és nyílt. De abban is biztos voltam, hogy nem leszek olyan "morgós" és "rendmániás" és "veszekedős". De jön ám a csavar: az lettem. Az elmúlt néhány hónapban több dologra rá kellett jönnöm, és az egyik az volt, hogy nagyon is hasonlítok Anyukámra. Ez egyszerre ijesztő, de ugyanakkor büszke is vagyok rá. Alapjában véve jó ember lettem, és ezért hálás vagyok a szüleimnek. De vannak olyan negatív tulajdonságaim, amik nagyon megnehezítik az életemet, s ezekért bizony haragszom. Szégyellem, de haragszom rájuk.

És végül még egy kérdéskör, amit a későbbiekben még bőven taglalni fogok: sokszor kellett kiállnom a kapcsolataimért. Egész életemben azt hallgattam, hogy ne bízzak senkiben. Azt hallgattam, hogy a barátok és szerelmek csak jönnek-mennek, mindenki magamra fog hagyni, csak a családom nem. Ez újabb pont, aminél a sírás kerülget. A családommal való kapcsolatom ugyanis nem épp őszinte és nyílt - ahogy már utaltam rá. Ellenben nekik is igazuk volt abban, hogy az emberek jönnek és mennek. Ahogy abban is igazuk volt sok esetben, hogy adott kapcsolat, amihez én annyira nagyon ragaszkodtam, nem volt igazi. Ezekre a dolgokra is most sikerült teljes egészében ráeszmélnem. Azt már láttam korábban is - a kapcsolatok végén -, hogy a barátságok jó része önző és irigy, és bizony a szerelmeké is. Nem mindenki akart igazán jót nekem. De az egy új felfedezés, hogy TÉNYLEG nem tudtam, mi az a szerelem.

Na igen. Amikor azt hiszi az ember, hogy boldog, szerelmes és ez így lesz örökké - mint a filmekben látta -, nem fogja elhinni, hogy ez bizony még nem "az a szerelem". Igenis kitart mellette, átadja magát neki - a lelkét, az álmait, a szüzességét. És csak akkor tudja meg, hogy Anyunak megint igaza volt, amikor jön a következő, ami egy kicsit megint jobbnak és többnek és igazibbnak tűnik. Anyunak igaza volt. MOST vagyok először szerelmes. Ez összetéveszthetetlen. Annyira megváltozott az egész élethez, a kapcsolathoz, a családhoz és a másik félhez való hozzáállásom, hogy magam is alig hiszem el. De azt hiszem, ennek egy komplett fejezetet (vagy nem is egyet) fogok szánni - hogy mennyire nagyon szeretem azt a férfit...

 

Most gondolataimat azzal zárnám le, hogy felnőni tényleg nehéz. Átértékelni egy határ dolgot...
Bele kell törődni, hogy az álmok nem jönnek olyan könnyen - ha egyáltalán eljönnek. Be kell látni, hogy sokkal jobban hasonlítasz a szüleidre, mint valaha gondoltad. Emellett máshogy kezdi látni az ember a családi viszonyokat - szülők és a maga kapcsolatát vagy Anya és Apa szerelmét. El kell néha ismerni, hogy "Anyának megint igaza volt". Rá kell döbbenni arra, hogy mennyi rosszul értelmezett viszonyban volt része, s mi is az az IGAZI. Meg sajnos azt is át kell érezni, hogy mit jelent az IGAZIT elveszíteni.

Megosztás a facebookon

Minden gyermek jó előre tervezi az életét. Persze nem gondolkodik minden apróságról, és főleg nem az álmokhoz vezető útról, de megvannak azok a "fix pontok", amiket kellő részletességgel lát maga előtt.

A testvérem egy hatalmas kertes házat akart, medencével és egy jó nagy udvarral, ahol pontosan meghatározott számban futkosnak az ilyen és olyan fajta kutyák. Ezen kívül biztosra vette, hogy neki ilyen autói lesznek, olyan számítógépe, és 2 gyereke.Idővel persze rájött, hogy mire ő felnő, a technika akkorát ugrik, hogy még nem tudhatja a számára megfelelő (első osztályú) márkák nevét. Ahogy arra is, hogy a 2 gyerek mellé kell egy nő. Néhány év múlva pedig már abban sem volt biztos, hogy neki feleség kell - mennyivel izgalmasabb 60 éves korunkig fiatal kis csirkéket hajkurászni.
De ha változott is az a jövőkép, biztos vagyok benne, hogy most is pontosan tudja, mit akar elérni az életben: szakmában, otthonba, családban, életvitelben, ... vagy akár megjelenésben.

A példát részben azért hoztam fel, mert azok a gyermeki álmok ... hát ... nagyon mások tudnak lenni.
Közelre tekintve jó jegyeket akartam, nőiesedni, felnőni. Előtérbe került a nyelvvizsga, a jogosítvány, a diploma. Már akkor is úgy gondoltam, hogy felépítem a biztos megélhetéshez szükséges karriert, de az életem ízét, zamatát a család fogja adni. Álmodtam nagy utazásokról, új kalandokról, izgalmasnak tűnő dolgok kipróbálásáról. Azt terveztem, hogy néha csinálok hülyeséget, de hamar kinövöm :D Végső soron azonban a szerető család képe lebegett előttem, mint az igazi álom. Család és meleg otthon képe. Egy férfit akartam magam mellé, akivel az élet boldogság örökkön-örökké. Gyereket - egyet vagy kettőt - akiket szeretetben nevelünk majd fel. És egy nem túl nagy, de annál barátságosabb házikót képzeltem, ahova jó érzés hazatérni.

Azt hiszem, az én álmaim mindig is földhöz ragadtabbak voltak. Nem is változtak túl sokat.
Dolgozok és tanulok, s egyelőre nem áll szándékomban megállni a "karrierlépcsőn".
Gyűjtögetek, hogy új dolgokat próbálhassak ki, új helyekre jussak el, megtanulhassak autót vezetni és megteremthessem az OTTHONOMAT. És persze közben keresem az életem párját - pontosabban, azt hiszem, megtaláltam.

Látszólag az évekkel közelebb jutottam az álmaimhoz, én mégis azt érzem, hogy igen messze állok még tőlük. Ha maguk az álmok nem is változtak, magáról az elérésükről kialakított kép igen. Most már tudom, hogy nem egyenes az út. Tudom, hogy az igazi otthon érzéséhez több kell, mint színek és formák, rend és tisztaság. Tudom, hogy az igazit megtalálni bonyolult, hiszen csak utólag derülhet ki, hogy ő volt az igazi. S azt is tudom, hogy hiába teszel meg mindent, nehéz előrébb jutni rangban és vagyonban. Az álmok megvalósításához tehát JÓVAL több időre van szükség, mint azt egy naiv, jóhiszemű kislány gondolná :)

Megosztás a facebookon

"Az ember néha azt hiszi, mindent ért a világban, jól ismeri magát és a körülötte élőket, s tisztán látja jövőjét.
Célokat és elveket gyárt, ígérget, már előre büszkélkedik..."

Én is ilyen voltam - egy makacs, öntudatos kislány.
Szépen elterveztem, hogyan válok sikeres és boldog felnőtté, s azt is, hogyan öregszem meg.
Szilárd céljaim voltak, amikért kitartóan harcoltam is, gondolván, hogy az eredmény garantált.
Megfogadtam, hogy mit veszek át a rokonoktól, barátoktól, s milyen nem leszek az életben soha.
Nem mondom, hogy mindig egyszerűnek tűnt, hogy soha nem ingott meg a hitem, s azt sem, hogy nem számítottam a kudarcélményekre, de biztos voltam benne, hogy hamarosan minden helyreáll.
Miért is ne állna, hiszen én AKAROM, és megteszem érte, amit tudok.
Miért ne érném el a szépséges álmokat, mikor jó ember vagyok?

El kell egyáltalán mondanom, hogy a fenti okfejtés badarság? :)
Soroljam el, hányszor húzhatják keresztül az egészet emberek, élethelyzetek, a környezet vagy saját magad?

"...eljön az a nap, amikor az egész összedől. BUMM!"

Nekem most jött el ez a "bumm";
az az időszak, amikor mindent át kell értékelni.
Vagy mégsem?

23 évesen érzem végre, hogy az egész világ máshogy működik, mint gondoltam.
Mélységesen haragszom az emberekre, a társadalomra, mindenre. Mert bár egy énem azt mondja, hogy felnőttem, és vége a naiv világképnek, egy másik én még mindig kamaszos lázadással hajtogatja, hogy ez nem igazságos, és nem működhet így! S ahogy mondtam, az egyik felem átértékel, de a másik arra késztet, hogy büszkén emeljem fel a fejem, hogy én nem akarok máshogy élni, csak céltudatos, tiszta szívű, "egyszerű" gyermekként. Tele vagyok ellentmondással. Az is lehet, hogy amire büszke lennék, valójában nem is olyan "jó"?

Elveszettnek érzem magam. Olyan kis üresnek.
Így jutottam hát ide. Azzal a céllal, hogy elmeséljem, hogyan tört meg bennem minden. Ki szeretném önteni az összes kusza, kavargó érzést a szívemből. Okfejtéseket akarok, amiknek se eleje, se vége. Talán segít összerakni a képet, talán Nektek segít elgondolkodni. Lehet, hogy végül sikerül lezárni a kérdéseket, s határozott véleményt formálni, de az is lehet, hogy csak egyre nagyobb lesz a zavar.

Hát... bízzunk a legjobbakban :)

 

Megosztás a facebookon